Ahogyan tegnap már beszámoltam róla, jövő tavasszal érkezik Ian Harding első könyve, mely az „Odd Birds” címet viseli. A hírt az Entertainment Weekly közölte elsőként és a lap jóvoltából egy részlet is megjelent az alkotásból. Ahogyan ígértem, ezt most lefordítottam nektek, íme.
Úton voltunk, amikor kelt fel a nap.
Egyszer csak Johnra néztem a visszapillantó tükörben, és láttam, hogy egy Red Bull-t iszik. Ez azután volt, hogy egy kávéért már megálltunk. Kértem egy kortyot és elvettem tőle a dobozt. Mondtam neki, hogy már így is eléggé pörög. Elővett egy másikat a zsebéből és kinyitotta.
Engem nézett a tükörben, nem törte meg a szemkontaktust. – Ne szórakozz velem, Ian – mondta.
Úgy készültünk, hogy az erdő sűrűjében töltjük a reggelt, de a W.G. Jones State Forest minket is meglepett. Nem is tűnt olyan távolinak: a város határán terjeszkedett.
Az országútról egy koszos parkolóba kanyarodtunk és kiugrottunk a kocsiból. Olyan érzés volt, mintha egy farmra érkeztünk volna. Volt ott egy hatalmas, fém burkolatú rozoga épület. Két munkaoverallt viselő férfi egy traktornak támaszkodott.
Az épület mellett volt egy út, és mivel nem tudtuk, merre menjünk, azon indultunk el.
Egy Fenyő Poszáta elszállt a fejünk felett, és egy ágra érkezett éppen előttünk. Előhúztam a távcsövemet, hogy jobban megnézhessem.
Egy kezet éreztem a vállamon. John volt az, felfelé mutatott.
- Delta Airbus – mondta. A gép leszálláshoz készülődött.
- Köszi, John – feleltem.
Kicsit beljebb mentünk. Harkályt még mindig nem láttunk.
Zümmögést hallottam a fülemben, mire arcon csaptam magam. Hiába hoztunk magunkkal elég szúnyogirtót ahhoz, hogy az összeset kiiktassuk a környéken, így is élve felzabáltak.
Más zajok is voltak. A távolban hallottuk az országút moraját. A gyerekek játszottak és kiabáltak a környező házak kertjeiben, tőlünk mindössze pár száz méterre. A lombokon keresztül láttuk a házsorokat. Valahonnan egy betontörő hangját hallottuk, majd egy szirénázó rendőrautó suhant el.
Az erdő nem volt olyan nagy, de Texasban ez az aprócska földterület adott otthont a veszélyeztetett madarak egyik legnagyobb csoportjának, a Leuconotopicus borealis fakopácsnak. Hihetetlen volt.
Továbbra is az ösvényen lopóztunk, a távcső kéznél, a legkisebb zajra is megálltunk. Futók és idős párok kívántak jó reggelt, ahogy elhaladtak mellettünk.
A távcsövemet addig tartottam magam előtt, míg már kezdtem kancsal lenni. A nyakam beállt, ahogyan folyamatosan felfelé néztem.
Walter az órájára pillantott.
- Nézelődjünk még egy órát. Megtaláljuk ezt a harkályt is.
John előttünk ment, egy ír balladát énekelgetett, dala visszhangzott az erdőben. Egyértelműen unatkozott. Walter rám nézett, ahogy a szemét forgatta. John jól haladt, hogy elijessze az összes madarat.
Utolértem John-t és mondtam neki, hogy maradjon csendben. Mosolygott, megvonta a vállát és abbahagyta az éneklést. Egy fára mutatott.
- Az milyen madár? – Kérdezte.
Odanéztem, ahová mutatott. Egy kövér, házsártos poszáta ült egy tőlünk nagyjából negyven méterre lévő fenyő egyik ágán.
- Semmilyen, csak egy poszáta – feleltem.
- Nem az – mondta. – Hanem az a másik, épp ott.
Továbbra is ugyanarra a poszátára mutatott, ami hangos énekbe kezdett, a torkánál lévő tollak megemelkedtek, ahogy dalolt.
- Poszáta, John. Ugyanolyan, mint amilyenek Los Angelesben is vannak – magyaráztam.
Ahogy beszéltem, egy apró, pettyes, fehér arcú madárka is leszállt a fára, ugyanara az ágra, amin a poszáta is dalolt, elriasztva azt. Mászkált egy kicsit, majd karmos lábaival a fa kérgébe kapaszkodott.
- Erre a madárra gondoltam – mondta John, láthatóan elege volt.
Három másik fakopács is lecsapott a fára, csatlakoztak az elsőhöz.
- És ezekre – folytatta. – Ezekre a madarakra gondoltam.
Hangos trappolásával és a dalokkal, amikre csak félig emlékezett, John véletlenül megtalálta a harkályokat.
Ha tegnap lemaradtatok volna róla, a képekre kattintva a könyv borítóját is megnézhetitek.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés