Ahogyan tegnap ígértem, elhoztam a The Laterals interjújának második felét, ami jóval komolyabb, mint az első rész volt. Troian hosszan beszél arról, miért írta meg a ’Feed’ forgatókönyvét – aminek alapjául, mint tudjátok, egykori mentális betegsége szolgált. (A beszélgetés első fele ezen a linken érhető el.)
A legutóbbi projekted elég személyes, hiszen te írtad a forgatókönyvet és a főszereplő is te vagy. Mesélj a hamarosan bemutatásra kerülő filmedről, a ’Feed’-ről.
Az anorexiából való gyógyulásom harmadik événél tartottam, de még mindig nem tudtam rendesen elmagyarázni az embereknek, hogy amikor valaki étkezési zavarral küzd, az nem merül ki annyiban, hogy az illető nem akar enni. A mentális betegség nagyon komplikált és sok esetben láthatatlan dolog. Amikor valaki fizikailag beteg, annak általában a velejárói is látszanak az emberen, és ilyenkor könnyebb enyhíteni a fájdalmat, vagy helyreállítani az egészséget. Eltört a lábad? Itt a gipsz, ami segít összeforrasztani a csontokat. Lázas vagy? Maradj ágyban, igyál sok folyadékot, és így tovább.
De a mentális betegség? Nem lehet felvételt készíteni az agyról, hogy meghatározzuk az étkezési zavart, mégis ez a leghalálosabb mentális betegség, a felépülés elképesztően nehéz, a halálos kimenetel pedig túl gyakori. Ez is egy olyan betegség, ami fájdalmas és életveszélyes, kívülről sokszor mégsem látszik. Az étkezési zavarral küzdő emberek néha olyan szintű súlyveszteségen esnek át, hogy egyértelmű lesz, hogy itt bizony segítségre van szükség; máskor viszont az illető kivülről teljesen „egészségesnek” tűnik, miközben belül hatalmas harcot vív magával. Borzasztó ez az egész, ráadásul sokan csúnyán félreértik és nem is beszélünk róla eleget.
Miután kórházba kerültem és számtalan étkezési zavarral küzdő embert - férfit, nőt, fiatalt és időset láttam, akik a saját élményükkel és a gyógyulásukkal próbáltak megbirkózni, rájöttem, hogy mindannyiuk történetét nem tudném elmesélni. (Annyira jó író nem vagyok.) Mégis akartam beszélni a betegségről. Meg akartam találni a módját, hogy legalább másfél órára egy olyan ember is együtt tudjon érezni ezzel a problémával, aki soha nem is gondolt az étkezési zavarokra. Aki csendben, magában szenved, azt bátorítani akartam, hogy beszéljen a barátaival, vagy a családjával és kérjen segítséget. Azt akartam, hogy mindenki tudja, ez a betegség nem csak arról szól, hogy valaki vékony akar lenni. Minden ember átélheti, nemtől, származástól, társadalmi háttértől és vallástól függetlenül. Mert ez egy komoly betegség, nem egy diéta, vagy egy döntés.
Aztán arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha film készülne róla. Egy filmet elmesélhetsz úgy, hogy elérd, a közönség hirtelen a karakter fejével kezd gondolkodni. Ha erre képes vagyok, akkor talán azt is el tudom érni, hogy a nézők együttérezzenek azokkal, akik tényleg ezzel küzdenek; illetve többen tisztában lesznek a betegséggel és annak tüneteivel. Ezért megírtam a Feed-et. Tudom, tudom, elég törekvőnek tűnhetek, és első film esetében talán soknak is hat ez, de büszke vagyok rá. Egyáltalán nem tökéletes, de remélem, az emberek elkezdenek beszélni róla, akik pedig étkezési zavarral küzdenek, azok mernek majd segítséget kérni.
A film mélyen beleássa magát az anorexia pszichológiai és fizikai vonatkozásaiba. Te korábban már nyíltan beszéltél a saját tapasztalataidról a betegséggel kapcsolatban. Milyen érzés volt felkészülni erre a szerepre, majd elmerülni benne?
Nehéz volt. Őszintén szólva féltem, mert átélni ezt a szerepet azt jelentette, hogy átéltem egy beteg személy helyzetét. Hosszú évekig dolgoztam a gyógyulásomon, és őszinte leszek, nem volt egyszerű, ráadásul az út még mindig nem ért véget. A gyógyulás nem olyasvalami, amit egyszer elérsz, aztán onnantól kezdve vissza sem kell nézned; ez egy állandó döntés. Így aztán tisztában voltam vele, mekkora kihívás és mekkora kockázat újra tárt karokkal fogadni a kényszer és a korlátozás érzetét, valamint az ezekkel járó hangokat. Szerencsére azonban elképesztően támogató és szeretetteljes családdal vagyok megáldva, akik végig mellettem voltak.
Állandó kapcsolatban álltam egy táplálkozási tanácsadóval, aki először segített fogyni, majd, ami ennél is fontosabb volt, segített ezt visszahízni – ezt már egy orvosi szakértő felügyelete alatt. Mindezek felett pedig azon dolgoztam, hogy biztosra menjek, a jó cél érdekében csinálom ezt a filmet. A rendező, aki egyben a legjobb barátom is, Tommy Bertelsen csodálatos volt. Tudtam, hogy abszolút mellettem áll. Azt mondta, „Menj annyira messzire, amennyire szükségesnek érzed, de tudd, hogy sem a mentális, sem a fizikai egészségedet nem fogom kockáztatni ezért. Elsétálok veled a szakadék széléig, de nem fogom hagyni, hogy onnan tovább menj.”
Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál, mire befejeztétek a projektet?
Rengeteget tanultam a történet elmesélésének folyamatáról. Hogyan szövögessük az elbeszélést; mik azok, amikkel megfogod a közönséget és mik azok, amikkel elveszíted a figyelmüket. Megtanultam, hogy nem mindig van pénz, vagy idő arra, hogy mindent úgy csinálj, ahogy azt a fejedben elképzelted. Áldozatokat kell hozni. Kemény leckék voltak, de ezzel jár egy első film. Át kell élned az ilyen kudarcokat, mert ezt viszed magaddal a következő alkotásodra. Így tudsz fejlődni művészként... Legalábbis remélem!
Ha beszélhetnél valakivel, aki étkezési zavarban szenved, mit mondanál neki?
Ha úgy érzed, szenvedsz valamitől, vagy küzdesz valamivel, kérlek, kérj segítséget. A NEDA (National Eating Disorders Association – Az Étkezési Zavarosok Nemzeti Egyesülete) honlapján jobbnál jobb eszközök vannak, amik a megfelelő kezelés és segítség irányába terelnek. Nem kell csendben szenvedned, a mentális betegség komoly probléma, ami kezelést kíván.
Világszerte rengeteg fiatal lánynak és fiúnak lettél példaképe. Milyen érzés ilyen elképesztő rajongótáborral rendelkezni?
Fantasztikus, de sokat szenvedek azzal a kérdéssel, hogy elég vagyok-e. Eleget teszek azért, hogy kifejezzem a hálámat? Elég támogatást nyújtok azoknak a nőknek és férfiaknak, akik felnéznek rám és pozitív, őszinte üzenetekkel támogatnak? Szeretnék én is olyan örömet okozni nekik, amilyet ők okoznak nekem – ennek hála pedig aktívan kommunikálok velük és mind a képernyőn, mind a magánéletben folyamatosan fejlődöm.
A PLL legnagyobb „bűnös élvezetünk.” (Ami őszintén szólva egyáltalán nem is bűnös.) Mi a tiéd?
Ugye?! Én is mindig bajban vagyok ezzel a kifejezéssel. A „bűnös élvezet” olyan érzetet kelt, hogy szégyenkezünk valami miatt, de én nem szeretném, ha bárki szégyellné magát azért, mert szeret csinálni, vagy nézni valamit. Amikor találkozom valakivel, aki azt mondja, „a sorozatod a bűnös élvezetem”, azt kérdezem, „Miért, titkos viszont folytatunk?” Ha szereted a show-t, királyság! Ha nem, az is rendben van! De én büszke vagyok az összes sorozatra, amit nézek. Különösen az olyan szenzációkra, mint például a Trónok harca. A barátaimmal összejövünk pizzát enni és így együtt nézzük.
Mondj két igazságot és egy hazugságot!
» Amikor Alex Drake akcentusán dolgoztam, a TOWIE-t néztem („The Only Way is Essex” – brit valóságshow). Az elmúlt 10 évben ez volt az első és egyetlen reality show, amibe belenéztem.
Igaz – azt akartam, hogy Alexnek kifejezetten essexi akcentusa legyen, ennek a sorozatnak hála pedig ez órákon át csengett a fülemben. Utálom a valóságshowt, soha nem nézek ilyesmit, erre viszont rákattantam.
» Nemrég kiszámoltam, hány órát töltöttem a PLL forgatásán, az eredmény pedig közel 7000 óra lett.
Hamis – Igazából valahol 9500 és 10.000 között volt a szám... Őrület, igaz?
» Ezt az interjút 35.000 láb magasból írom.
Igaz – Jelen pillanatban Denver, Colorado felé repülök.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés