Megmondom őszintén, picit furcsa most ezt a véleményt írni. Azért csúszott ennyit a poszt, mert egyrészt nem tudtam mikor leülni és megírni, másrészt pedig, amikor éppenséggel le tudtam volna ülni, akkor nem tudtam rávenni magam arra, hogy újranézzem a részt.
Nem árulok zsákbamacskát, nekem óriási csalódás volt a finálé, ezt többször, több helyen is elmondtam már; viszont, ha egyből utána kikerült volna ez a bejegyzés, akkor valószínűleg csúnyán lehúzós lett volna, és pont ez az, amit nem akartam.
Holnap lesz négy hete, hogy adásba került a 7x20, ez idő alatt pedig nekem is sikerült emésztgetni és bár tetszeni még mindig nem tetszik (és valószínűleg nem is fog sose), már tudom értékelni a jó pillanatait és azt is, amit a sorozatban szerettem az elmúlt hét év alatt. Na vágjunk bele. :)
Nekem 28-án vizsgám volt, úgy ültem le hajnali 3-kor megnézni a finálét, hogy előtte és utána is roppant izgalmas tételeket olvasgattam, és annyira le voltam már épülve, hogy az első jelenetnél azt hittem, velem van a baj. Lucas finálés jelenlétével kapcsolatban valahogy nem erre számítottam, de ez aztán már tényleg a legkisebb problémám.
Az időugrás utáni első jelenet szerintem szimplán túl lett erőltetve. Az tetszett, hogy belevonták a valódi forgatási helyszínt, meg maga az az ötlet is tetszett, hogy az írók feltűnnek, de számomra az béna volt, hogy egy kocsin elhaladva elkezdték fotózgatni Ezrát és Ariát, mert minek, tényleg.
Az Emison babák NAGYON cukik, és azon mondjuk tényleg meglepődtem, hogy ők ikrek lettek, bár nem tudom, miért. De a dupla adag cukiság sose rossz :)
Toby visszatérését és Spencer „Ebay-en láttam, nem tudtam megállni” mondatát imádtam, az epizód egyik fénypontja volt számomra. Szeretem Spobyt, na; itt már igazából nem is bántam annyira, hogy Marcot kirakták.
Addisontól a hideg futkos a hátamon azóta is, én biztos nem hoztam volna vissza, a legutolsó jelenet meg a személyes kis véleményem szerint egész egyszerűen röhejes volt. Ha már akarnak spin-offot, akkor remélem, hogy a három eddig említett közül a Monásat választják, szerintem abban van a legtöbb potenciál.
Aki olvasta a véleményeimet, az biztosan emlékszik, hogy mennyire tiltakoztam a „Spencernek van ikertestvére és ő lesz A.D.” teória ellen, mindig mindent meg tudtam magyarázni, hogy Spencer miért csinálta ezt vagy azt, és miért viselkedett így vagy úgy. A fináléból viszont nagyon kevésnek kellett eltelnie ahhoz, hogy konkrétan biztos legyek benne, hogy hiába utáltam az ötletet, Spencer ikertestvére lesz A.D.
Nekem onnantól kezdve vált egyértelművé, amikor „Spencer” meglátogatta Maryt a börtönben, mivel előtte a legény-leánybúcsún még azt mondta, Alivel együtt mennek majd be hozzá, amikor készen állnak rá. És bár ettől függetlenül persze látogathatta volna titokban, az valahogy mégse lett volna hű Spencer karakteréhez, pláne az nem, hogy még anyának is szólította.
Azt a jelenetet viszont nem értem, amiben Mona leütötte Spencert, mert ha Alex volt Tobyval, márpedig Alex volt Tobyval, akkor Spencer milyen okból kifolyólag szólongatta? Mona pedig biztosan őt ütötte le, nem Alexet. Ez nálam sokadjára se tudott értelmet nyerni, de nem azt mondom, hogy nem velem van a baj.
Ariát nagyon sajnáltam, amiért nem lehetett babája, viszont megmondom őszintén, Marlene erre adott magyarázata kifejezetten tetszett (hogy kellett konfliktushelyzet és kellett valami, ami miatt Aria azt hiszi, hogy Ezra tényleg képes lenne ott hagyni az oltárnál, mert ő ennyire súlyosnak érzi a dolgot; Ezra viszont ennél sokkal jobban szereti.) És nem tudom, illik-e ilyet mondani, de szerintem nagyon szép jelenet volt, amikor Aria végül elmondta Ezrának, én ezt megkönnyeztem.
Nem örültem a Haleb-konfliktusoknak, de ez is abszolút életszerű helyzet. (Legalábbis az, hogy előfordulnak a nézeteltérések, nyilván elég kevés dolog életszerű egy ilyen sorozat esetében. 😅 De értitek mit mondok, na.)
Nem szeretnék minden jelentről írni, de van egy olyan érzésem, hogy ha az Emison-eljegyzést kihagynám, azzal nem lennék túl népszerű. Viszont az a helyzet, hogy engem ez nem különösebben érintett meg. Sokszor mondtam már, hogy nem rajongok se Emilyért, se Aliért, így nyilván a párosukért sem. De azért aranyosnak aranyos volt, pláne a mopszos pulcsis szituáció :)
Na és akkor teljesen rákanyarodva az ikrekre... Troian Bellisario zseniálisat alakított, szerintem ez az egyetlen kérdés, amiben tényleg minden néző egyetért. Én az akcentussal kapcsolatban a mai napig nem tudom, hogy érzek, helyenként tetszett, helyenként már túl soknak éreztem, de nyilván nem volt egyszerű egy amerikainak így beszélni, pláne folyamatosan ugrálni a két karakter között, úgyhogy nincs egy rossz szavam erre se.
Tény és való, hogy azt nem lehet mondani, hogy Alex terve ne lett volna aprólékos, vagy ne figyelt volna oda mindenre, végtére is, volt annyira beteg, hogy még le is lövette magát Wrennel, csak, hogy neki is legyen sebhelye. Ettől függetlenül nekem valahogy nem jön át ez az egész és számomra tényleg nagy csalódás, hogy ő lett A.D. Hiába láttuk többször a hetedik évadban, nem tudtuk, hogy őt látjuk (oké, voltunk sokan, akik nem hittük el, hogy őt látjuk), és ezáltal megint csak nem állja meg a helyét az „A.D. olyasvalaki, akit ismerünk” állítás. Mert nem ismertük és a történetét is csak egy összecsapott egy órában hallottuk.
A másik problémám a fináléval az volt, hogy az első 40 percben semmi nem történt. Persze, be kellett mutatni azt is, hogy milyen szép az élet ’A’-mentesen, de ennek megint csak az lett a vége, ami anno a 6x10-nek is, hogy a lényeg, a nagy gonosz története össze lett csapva. Ennyi erővel lehetett volna 22-25 részes ez az évad is, és akkor a duplarészes fináléban lehetett volna 90%-ban Alexre koncentrálni, a maradék 10-ben meg a végén befejezni a dolgokat.
A végére Maryből is kiszerettem, értem én, hogy mindkét gyerekét védeni akarta, és azért a finishben csak Spencert választotta, de úgy érzem, hogy ez a karakter (is) jobbat érdemelt volna, mint amit az íróktól kapott.
Na és akkor a továbbiakban vélhetően nem leszek népszerű ezzel a véleménnyel (bár sokaknál azt hiszem, eddig se voltam), de... Valóban szép és jó, hogy Toby a végén felismerte Spencert, talán még romantikát is találok benne én is. De azért ne akarjuk ezt az Ezria esküvőhöz, az Emison eljegyzéshez, vagy a Haleb babahírhez hasonlítani.
Ha a ló nem érzi meg, hogy nem Spencer akar felhuppanni rá; Alex ettől nem jön zavarba és nem kezd el akcentussal beszélni; Jenna pedig nem ismeri fel a parfümjét, Toby akkor is rájött volna, hogy valami nem stimmel? Mert kétszer is lefeküdt vele anélkül, hogy bármi furcsaságot érzékelt volna.
Isten lássa lelkemet, az első évad óta imádom Tobyt, és még ezzel a két bekezdéssel sem őt akarom cseszegetni, hanem sokkal inkább Marlene Kinget, vagy az egész brigádot, akik ezt ilyenre írták. Mert én nem érzem fairnek azt, amit a Spoby rajongókkal csináltak, gyakorlatilag ugyanis elvettek tőlük minden Spencer-Toby jelenetet, ami a hetedik évadban történt. És bár egyrészt tényleg jó, hogy a finálét megelőzőleg nem Spencer volt Tobyval (mert akkor meg pont az zavart, hogy egyik srácról szállt a másikra), így most azon kívül nem maradt gyakorlatilag semmi, hogy Toby a végén felismerte Spencert. (A hetedik évadról beszélek továbbra is, amikor a semmire gondolok.)
Amikor először néztem a részt, akkor az ikres leleplezés után tényleg csúnyán feszült voltam, össze-vissza járkáltam a szobában és így sok apró, de fontos infó felett át is siklottam. Igazából csak a lányok utolsó jelenetére ültem vissza, és azt meg is sirattam úgy, ahogyan előzőleg gondoltam, hogy a finálét megsiratom majd.
Az a jelenet tényleg emlékeztet arra, hogy mennyire szerettem ezt a sorozatot, és arra az időre ezt a számomra rémrossz utolsó epizódot is el tudom felejteni. A PLL volt a legnagyobb kedvencem, hét éve néztem, nem volt egyszerű elengedni, de őszintén szólva olyan nehéz sem volt, mint, amire számítottam – pont azért, mert számomra csalódás volt ez a „grand finale.”
Először azon is csak bámultam, hogy most komoly-e, hogy Monának is van egy babaháza és ott tartja Maryt és Alexet, de ő így tényleg egy olyan befejezést kapott, ami passzol a karakteréhez. Tulajdonképpen segített a lányoknak és a játékot is ő nyerte, amit annak idején ő kezdett el.
Az Ezria esküvő szép volt, erről ennél többet nem tudok írni.
Azt még így a végére megjegyezném, hogy az intro nagyon-nagyon tetszett, megmondom őszintén, reménykedtem benne, hogy a lányok egyszerre csinálják majd a shh-t és nagyon örültem, hogy ez tényleg így lett. Az apró örömök :)
Na és akkor jöjjenek így utoljára a kedvenceim... :)
-
Legjobb alakítás: Troian Bellisario, aki remélem, az augusztusi TCA-n ezt díjra is váltja
-
Legjobb jelenet: a lányok utolsó jelenete / Spencer és Alex „harca” a végén – azért ez színészi játék szempontjából nagyon ott volt :)
-
Legszomorúbb idézet: „Valamiért olyan, mintha valaminek itt most vége lenne.” – Alison
-
Legviccesebb idézet: „Talán nem látok, de egy mérföldről is kiszagolom a ribancokat.” – Jenna / „Jó, beszéljünk. De tudnád halkan csinálni? Megijeszted a petefészkeimet.” – Hanna
-
Legnagyobb leleplezés: Alex Drake volt A.D.
Még a finálé után felmerült, hogy ebbe a bejegyzésbe írjam bele az egész hét évados nagy kedvenceimet is, és jó ötletnek is tartottam, legalábbis szívesen megcsinálnám; de aztán arra gondoltam, hogy ezt inkább egy „PLL-kihívás” keretében valósítanám meg. Remélem, nem bánjátok, hogy lesz nemsokára (még a héten) egy ilyen jellegű poszt is. :)
Annyit még szeretnék hozzáfűzni ehhez a poszthoz, hogy ahogyan mindig, úgy én most is teljes mértékben elfogadom és tiszteletben tartom azt, ha valakinek eltér a véleménye az egésztől, sőt, kifejezetten örülök, hogy vannak olyanok (nem is kevesen), akiknek tetszett a finálé. Csak azt kérem, hogy ti se kezdjetek el fröcsögni azért, mert én így érzek... :)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés