Shay hétfőn a következőt írta Snapchatjén: „A holnapi #YouTubeShay a legszemélyesebb és legérzelmesebb videóm, amit valaha felvettem, de nagyon örülök, hogy megcsináltam. Maradjatok velem.” Ebből valószínűleg már sokan sejtettük, hogy a PLL-el, illetve annak végével kapcsolatos lesz a feltöltés – és valóban így lett; a színésznő a kamera előtt, sírva olvasta fel búcsúlevelét, melyben a sorozathoz, barátnőihez és az írókhoz szólt.

Már nem is mondom, hogy készítsétek a zsepit, úgyis tudjátok, hogy kelleni fog. :) (A poszt végén természetesen megnézhetitek a videót is.)

PLL búcsúlevél...

0:38 – Örökre befejeztük a forgatásokat...

Oké, lássuk. Szomorú, szorongó, izgatott, rémült, motivált, hálás, ideges, bizonytalan, büszke, feldúlt, elégedett, megkönnyebbült, összetört, szerencsés... Nem tudtam, hogy lehetséges egyszerre ennyi mindent érezni, mégis ezek kavarognak most bennem. Olyan ez, mint az iskola utolsó napja, csak egy kicsivel nagyobb az űr. Nagyon furcsa, kivételes érzés az, hogy véget ér egy sorozat – és ezt eddig én is csak a ti szemszögetekből tapasztaltam meg. Emlékszem, amikor véget értek azok a show-k, amelyekkel együtt nőttem fel. Emlékszem a sorozatfinálékra. Ez viszont most egészen más.

Nem tudom, milyen lett volna az életem a Pretty Little Liars nélkül. Nem is tudom megszámolni, hány értelemben változtatott meg. Anélkül, hogy az egyértelmű dolgokat megemlíteném (úgy is, mint a munka, aminek hála LA-be költözhettem, és aminek köszönhetően hangot adhatok a számomra fontos dolgoknak), a PLL-nek köszönhetem a húszas éveim legjobb időszakát is. Nem mondom, hogy nem sírtam, vagy nem törték össze a szívem, vagy nem ütköztem más akadályokba... De a sorozatnak és Emily Fieldsnek hála olyan ember lettem, amit nem lehetne tanítani, és még mindig hihetetlen számomra ez az egész élmény.

Nem tudom elhinni, hogy vége van. Hogy? Hogy telhetett el hét év, mióta Vancouverben, fagyoskodva forgattuk a legelső részt? Vagy mióta felvettük a főcímet a pajtában? Ez a hét év életem legjobb időszaka volt – ami elképesztően gyorsan repült el. Tanúja lehettem annak, ahogyan a csapatunk felnő és fejlődik – nem csak, mint színészek, hanem, mint emberek is. Emberek, akik szeretetre és sikerre leltek; emberek, akiknek hála ma én is jobb és megértőbb vagyok – ezzel örökre megváltoztatva az életemet. Emberek, akikre családként tekintek.

Néha, mielőtt azt kiáltották volna, „Felvétel!”, lehunytam a szemem és ott találtam magam a picike, torontói lakásomban, ahol mezítláb, törökülésben ültem a földön egy csésze zöldteával, és a dráma-házifeladatomat csináltam, monológokat gyakoroltam. A tekintetem... A tekintetem felfelé vándorolt – ott volt a faliújságom, tele helyekkel, ahová szerettem volna ellátogatni; képekkel a jövőbeli otthonomról; karriercélokkal; magazin részletekkel... A kezem maszatos volt, mert szövegkiemelővel jelölgettem a meghallgatásokat, de közben mindig ott lebegett előttem, hogy milyennek képzeltem a jövőmet.

Aztán csak pislogtam egyet és visszatértem a valóságba – a Brewba, a rosewoodi gimibe, vagy -legyünk őszinték- a rosewoodi rendőrségre, körülöttem egy egész csapattal, amitől még mindig elakad a lélegzetem. A csapattal, akikre az első naptól fogva családként tekinthettem. Akiknek a gyerkőcei a szemem láttára nőttek fel. A korukat évadokban számoltuk; ott voltak, ha jó, vagy rossz híreket kaptunk. Ott voltak, amikor munka közben a legsebezhetőbbek voltunk – amikor sírtunk, vagy valahol elástunk egy holttestet.

Nem számít, milyen későre járt, a csapatunknak hála mindig biztonságban éreztem magam. Mindig. A tanáraink voltak, akik szépen lassan nekünk is átadták a sorozatkészítés minden részletét. Ők voltak a legkeményebben dolgozó emberek, akiket valaha ismertem. Többet adtak nekem, mint azt valaha gondolnák.

A nővéreimnek... Kellett volna bekészítenem zsepit. Ó, Istenem.

A nővéreimnek, Ashleynek, Sashának, Lucynek és Troiannek – Megcsináltuk! Hét éven keresztül kitartottunk egymás mellett, és ez az, amire mindig is a legbüszkébb leszek. Emily, Hanna, Alison, Aria és Spencer nem léteznek többé. A szeretett karaktereink is elmennek, amikor már nem írnak nekik több jelenetet. Vége. Nincs több felvétel; Emily nem megy többet a Brew-ba; nincs több jelenet, amelyben az összes lány egymás mellett sétál. Szeretném azt hinni, hogy valahol, egy alternatív Rosewood univerzumban ez az öt lány mindig ott lesz egymásnak – és remélem, ez a való életben ránk is igaz lesz. Jóban-rosszban mindig ott voltunk egymás mellett, hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhetlek titeket. Soha nem fogom elfelejteni az együtt töltött hét évet. Ritka, különleges és tökéletes volt, és mindannyian iszonyatosan fogtok hiányozni.

A briliáns, és kicsit elvont gondolkodású íróinknak... A szavakat meghagyom nektek, mivel ez a ti szakterületetek. Csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy megírtátok életem legfontosabb fejezetét. Kiváltság és megtiszteltetés volt a hangomat adni azokhoz a monológokhoz, amiket ti gondoltatok ki az elmúlt évek alatt.

És végül... Azoknak a nőknek, akik esélyt adtak... Marlene-nek és Lisának – Szinte nem is emlékszem, milyen volt az életem, mielőtt ti a részévé váltatok volna. Próbálom megfogalmazni a hálát, amit érzek, de soha nem leszek képes szavakkal kifejezni. Köszönöm, hogy adtatok nekem egy esélyt – még ha nem is úgy néztem ki, mint a tipikus „szomszéd lány”, akit eredetileg kerestetek. Ti hittetek bennem. Köszönöm, hogy nektek (és a karakteremnek) hála világszerte könnyebb lett a családok közti kommunikáció, aminek eredményeként a fiatal fiúk és lányok is szép, autentikus életet élhetnek. Köszönöm, hogy az elmúlt hét évben ott álltatok mellettünk és egyengettétek az utunkat. És leginkább... Köszönöm, hogy nekem adtátok Emilyt, épp, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Azt hiszem, ő fog a legjobban hiányozni.

A p*csába. Az összes szempillám kihullik. Mind. Az összes lejött. A p*csába...

Szóval. Ez volt a búcsúlevelem a PLL-hez. Nincsenek új kezdetek, ha nincs valami, ami véget ér. Igazából kaptam is ma egy üzenetet, egy idézetet, ami nagyon tetszett. „Lehunyom a szemem a régi befejezések előtt, és megnyitom a szívem az új kezdeteknek.” Én is ezt fogom tenni.

És nektek, rajongóknak csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szépen köszönöm, srácok, hogy ennyire csodálatosak voltatok, ti jelentettétek a legjobb támogatást. Köszönöm.

Spencer Hastings egyszer azt mondta... „Szerencsés vagyok, hogy van valamim, aminek nagyon nehéz búcsút inteni.”

Köszönök mindent. Életem végéig hálás leszek.

Szeretettel, Shay

2016.11.02. 15:30, minnie

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.